A gazdi megbízott benne. Én nem.

A kutya pedig nem nyilatkozott.

Ma futás közben egy járda nélküli útszakaszon egy férfi állt az úttest közepén jókora kuvaszával.

A kutya hosszú pórázon volt. A férfi látott közeledni, de nem vette rövidebbre. Így végül én léptem be a bozótosba, hogy megfelelő távolságban tudjak elhaladni mellettük.

A bozótossal ugyan nem volt különösebb konfliktusom, de eredetileg nem terveztem vele ilyen közeli kapcsolatot.

Feltételezem, a gazdi biztosra vette, hogy a kutyája nyugodt és barátságos, így nem fog számomra zavaróan vagy veszélyesen reagálni.

Csakhogy én ezt nem tudhattam.

És valójában ő sem tudhatta teljes bizonyossággal, hogyan reagál majd a kutyája egy gyorsan közeledő, lihegő futóra, akinek az izzadságában ráadásul három másik kutya teljes szagüzenőfala is olvasható.

Ezt nem kívülállóként mondom.

Három kutya gazdájaként rendszeresen állok a másik oldalon: én fogom a pórázt, én ismerem a kutyát, én tudom róla, hogy mit szokott és mit nem szokott csinálni.

Kutyatrénerként pedig azt is tudom, hogy a "szokott" nem ugyanaz, mint a "biztosan fog".

A kutya ugyanis nem gép. Élőlény, akire hat a helyzet, a környezet, a mozgás, a szagok, a feszültség és még ezer egyéb dolog.

Talán éppen ez a póráz egyik kevésbé emlegetett szerepe: nemcsak a kutyát tartja biztonságban, hanem áthidalja azt is, amit egymásról nem tudunk.

Nem kell minden közeledő embertől félteni a kutyát.
És nem kell minden kutyától félni.

Néha csak annyi kell, hogy néhány másodpercre rövidebb legyen a póráz.

Nem azért, mert a kutya biztosan tenne valamit.

Hanem azért, mert hiába nyilatkozunk helyette előre: amikor eljön a pillanat, ő fog reagálni. Vagy nem.